 A hibás kormányzati intézkedésekkel kollaboráns értelmiségiek felelőssége nem vitatható!
2002 óta tart az a folyamat a magyar gazdaságban, hogy a magyar gazdaságpolitika alkotói számára nem a magyar vállalkozások versenyképességének fokozása, – amely egyébként a kapitalizmus sajátosságából eredő közgazdasági alapaxióma – hanem valamilyen más mögöttes, vagy másodlagos cél elérése a fontos, amelynek teljesítését követően nyílik majd meg az út a növekedés beindításához. Ezeknek a mögöttes, vagy másodlagos céloknak a magyarázásához a kormányzat mindig megfelelő partnert talált az általa többnyire megvásárolt közgazdász értelmiség egy részéből. Ezek az emberek hol nyíltan pártkatonaként, hol pénzügyi gazdasági kutatóintézetek vezérigazgatójaként, hol egyetemi rektori székekből hangoztatták; hogy mi egyszerű emberek valójában nem értünk semmit, szükség van az ő éleslátásukra, szükség van arra, hogy magyarázatukkal igazolják az aktuál gazdaságpolitika intézkedéseit.
A 2002 óta eltelt időszak három fő szakaszra osztható.
1. A Medgyessy-kormány gazdaságpolitikájának legfőbb hibája a sorrendiség megcserélése volt. A 100 napos programokkal a Medgyessy-kabinet előbb osztogatott, majd később kívánta megteremteni az osztogatás finanszírozásának fedezetét. A lépéssorozat azért sem volt logikus, mivel osztogatni a kormányok nem a választási ciklus elején, hanem a végén szoktak és továbbá azért sem volt logikus, mert Medgyessy Péter – pénzügyminiszteri múltjára tekintettel – kellett hogy tudja: a finanszírozást csak a külső államadósság növelésével tudja biztosítani.
2. A második szakasz 2004-2006-ig az első Gyurcsány-kormány semmittevésében merült ki. Noha már mindenki tisztán látta, hogy átgondolt és jól előkészített reformlépésekre van szükség, - a balatonöszödi beszéd idézete szerint – „… nem csináltunk semmit, csak hazudtunk reggel, délben, este …” Szükséges megjegyezni, hogy ezalatt az idő alatt váltunk az Európai Unió tagjává, ezáltal a magyar vállalkozások nemzetközi versenyképességének új kihívásokkal kellett szembesülnie. A semmittevés a fel nem vállalt csata elvesztését eredményezte. A világban ugyanis az adórendszerek és támogatási rendszerek versenye zajlik. Magyarország nem vett tudomást erről és elsomfordált a rajtvonaltól. 2001-ben Magyarország a versenyképességi rangsor 29. helyén állt, úgy, hogy megelőzte az összes közép-kelet európai országot. 2007-ben már a rangsor 62. helyén vagyunk, úgy, hogy Magyarországot az összes közép-kelet európai ország e tekintetben megelőzi.
3. A harmadik szakasz a 2006-os második Gyurcsány-kormány gazdasági intézkedéseivel, az „Új Egyensúly Program” beindításával jellemezhető. Tartalmát tekintve egy neoliberális tombolásnak voltunk szemtanúi, amely következtében a magyar vállalkozások adóterhelése éves szinten 600-640 milliárd forinttal emelkedett.
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara sorozatos állásfoglalásai sajnos minden tekintetben beigazolódtak. Egyébként, utólagosan meg kell állapítani, hogy nem voltunk nehéz helyzetben a várható következmények megfogalmazásakor. Elég volt csak felütni a közgazdasági tankönyveket, elég volt csak átnézni, hogy mi történt azokban az országokban a gazdasággal, ahol nagyfokú adóemelések voltak és elég volt csak kimenni a vállalkozások közé és meghallgatni véleményüket az össz adóterhelés mértékéről és a részletszabályokban megbúvó hátrányokozásokról.
2006-ban elmondtuk, hogy nőni fog a munkanélküliség, nőni fog a feketegazdaság, csökkenni fog a GDP és további negatív megállapításaink is beigazolódtak.
A vezető közgazdász értelmiség azonban nem kívánt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarához felzárkózni és továbbra is a „bölcsek kövének” kizárólagos tulajdonlása mítoszával hirdette a felvállalt liberalizmus egyedüli létjogosultságát.
De voltak pillanatnyi fellángolások is, így 2005 őszén, vezető közgazdászok nyílt levélben fordultak Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz és a következőket írták: „Súlyosan ártana az ország versenyképességének …. , ha Magyarország 2010-ben a csatlakozó országok közül egyedüliként az eurozónán kívül maradna.”
Aláírások vezető közgazdászoktól: Ádám Zoltán, Bauer Tamás, Békesi László, Bokros Lajos, Mihályi Péter, Petschnig Mária Zita, Soós Károly Attila, Török Ádám és Várhegyi Éva (2005. október 15. Népszabadság)
De tisztelettel kérdezem, hol voltak ezek az emberek 2006-2007-2008-ban és hol vannak most? Az eurozónához való csatlakozás egyetlen feltételét sem teljesíti Magyarország, miközben a vállalkozások versenyképessége sok helyen már irreverzibilis módon megszűnt. A technika fejlődésével ugyanis folyamatosan kell lépést tartani. Azok a vállalkozások, amelyek termelőeszközeiket 7-8 éve nem tudják megújítani, – mert nyereségági beruházási forrásuk nem marad – egycsapásra, hirtelen nem tudják hosszú évek lemaradását bepótolni. Vagy mit tudunk tenni azokkal a vállalkozásokkal, amelyek ugyan nem a miniszterelnöki felszólításra, hanem a versenyképességük megőrzése miatt az országhatáron kívül kerestek megoldást? És hol vannak ezek a vezető közgazdászok most, amikor a Bajnai-kormány ötletelését kellene szakszerűen bemutatni?
Továbbra is itt élnek közöttünk, megkapják a média teljes és kizárólagos figyelmét mindarra, hogy részletnél is kisebb részletkérdések magyarázatával fedjék el a valóságot. Hallgatjuk a híreket, olvassuk a véleményeket, ezt az adót kell csökkenteni 2 százalékban, ott emelni 5 százalékkal, meghúzni az alsó határt 5 millióban, bevezetni az ingatlanadót, majd a vagyonadót és innentől kezdve már minden a növekedési pályára állításról szól. Nem kívánom vitatni, hogy a felmerült intézkedések között vannak olyanok, amelyek előre vivőek és logikusak. Mértékükben 6-8, jobb esetben 10-15 milliárd forint éves költségvetési megtakarításról szólnak és ezáltal hatásuk az elérendő cél vonatkozásában elenyésző.
Miért kell tehát akkor ezzel a tartalommal foglalkoznunk, ahelyett, hogy a lényegi problémákról beszélnénk? Elsősorban azért, mert ily módon folytatódhat a PR-kormányzás, amelynek leple alatt egy igen szűk hatalmi elit végrehajtja még a külföldi és belföldi csoportérdekeket kiszolgáló terveit.
A vezető közgazdász értelmiség azonban most sem kiált fel egy emberként. Pedig szükség lenne rá, hiszen nagyon nagy a baj. A megvásárolt értelmiség felelőssége még nagyobb kellene hogy legyen, mint a politikusoké, vagy az egyszerű állampolgároké. Nekik tudniuk kell, hogy hibás amit képviselnek és tudniuk kell azt is, hogy merre kellene vezetni egy kicsiny nemzetállam gazdaságát.
A sok handabandázásból vegyünk csak szemügyre egy mindenki által ismert példát: Bokros Lajos.
Tudjuk róla, hogy nem nemzeti gondolkodású. Tudjuk róla, hogy nincs szociális érzékenysége. Tudjuk róla, hogy céljai megvalósításában agresszív és nem jelent számára gondot az Alkotmány semmibe vétele (több mint egy tucat beadványról tudunk, ahol az Alkotmánybíróság megsemmisítette a szakértelem minimumával sem rendelkező javaslatot a Bokros-csomag idején). Tudjuk róla, hogy pénzügyminisztersége idején az ország még rendelkezett jelentős állami vagyonnal és az ország iránt megnyilvánuló külföldi befektetési hajlandósággal. A Bokros-csomag gazdaságot érintő valamennyi megszorító intézkedésére nem volt szükség, az csupán a kezdeti lépése volt a magyar vállalkozások versenyképessége visszaszorításának.
És mit mond most Bokros Lajos? Természetesen, beáll abba a sorba, amely részletkérdések felnagyításával kívánja elterelni a figyelmet a magyar gazdaság megújításának valós lehetőségeiről.
De akkor lássuk csak, melyek valójában a magyar gazdaság lényegi problémái.
Elsősorban a hatalmas mértékű külső államadósság. Az idei év végén – 295 forintos euróárfolyammal számolva – 80 százalék körül alakulhat az adósságráta – derül ki a pénzügyminisztérium legfrissebb összeállításából.
Az első negyedéves előzetes pénzügyi számlák alapján a maastrichti módszertan szerinti államadósság 21789 milliárd forintot tett ki, a GDP 82,7 százalékát, tavaly év végéhez képest 2470 milliárd forinttal emelkedett. (Megjegyzés: 2002-ben 8848 milliárd forint volt.)
Az idei év első három hónapjában az államháztartás finanszírozási igénye 286 milliárd forint volt. A finanszírozási igényt meghaladó adósságnövekmény hátterében az árfolyam leértékelődéséből adódó átértékelődési hatás (több, mint 1300 milliárd forint) áll és ez csak egy negyedév számítása!
Egyszerű tehát a következtetés; a magyar gazdaságpolitikának azzal kell foglalkoznia, hogy növelje a magyar vállalkozások versenyképességét és ezáltal erősítse a forintot. Nincs ennél hatékonyabb megoldás. Ezen az úton pedig csakis radikális adócsökkentéssel lehet eredményt elérni.
A magyar gazdaság másik fő problémája a rendkívül alacsony foglalkoztatási szint. Magyarországon ma, ha az 1990-es szinthez viszonyítunk, 1 millió legális munkahely hiányzik. Azonban ne gondoljuk azt, hogy ezek a munkaképes, felnőtt korú emberek ne dolgoznának. Jelentős részük a hatalmas mértékű feketegazdaság szereplője. Ismét csak eljutunk oda, hogy a gazdaság kifehérítésének fő eszköze a radikális adócsökkentés lenne. A foglalkoztatási szint vizsgálatakor nem szabad elfeledkeznünk az új munkahelyek megteremtéséről sem. Európai Uniós összehasonlításban Magyarország foglalkoztatási adatai lesújtóak. Száz munkaképes 18 és 62 év közötti állampolgárból csupán minden második dolgozik legális munkahelyen. Nem halljuk a receptet, hogy hogyan lehet munkahelyeket teremteni és Magyarországra munkát hozni.
Egy-két javaslattal azt szeretném szemléltetni, hogy melyek azok a témák, amelyeket igyekszik túlhallgatni a vezető közgazdász társadalom:
· Az Európai Uniós fejlesztési források kizárólag gazdaságfejlesztési célú felhasználása.
· Az Európai Uniós csatlakozási szerződések Magyarországra hátrányos feltételeket tartalmazó rendelkezéseinek újratárgyalása, elsősorban a mezőgazdasági kvóták és a mezőgazdasági termelők támogatási rendszerének felülvizsgálata.
· Gazdaságfejlesztést eredményező, vagy energia-racionalizálással járó állami beruházások beindítása.
· Magyarország új külkereskedelmi stratégiájának megalkotása, amelyben a kereskedelemfejlesztés intézményrendszerét kamarai alapokra kell helyezni.
Harmadsorban pedig nem feledkezhetünk el az állami túlköltekezésből származó gazdasági károk azonnali leállításáról és a folyamatosan növekvő korrupció visszaszorításáról.
Tisztelettel kérdezem a Kedves Olvasót, hogy általában ezekről a nagyságrendi kérdésekről szólnak-e a szakértő megnyilatkozások, avagy a PR-kormányzás folytatásaként figyelemelterelő részletkérdésekről? Véleményem szerint túl vagyunk a tűréshatáron! Túl a huszonnegyedik órán és a vezető közgazdász értelmiség még mindig kollaboráns módon hallgat. Nagyra becsülésemet bírja – kevesek között – Vámosi Nagy Szabolcs, aki nem volt rest és kerekperec kimondta, hogy az ingatlanadó körüli polémiákat a bohózat kategóriájába sorolja. Bokros Lajos személye viszont jól példázza, a „politika mindent megtehet az értelmiséggel jelenséget”, hiszen valószínűleg egyedülálló teljesítményt produkál azzal, hogy neoliberális közgazdászként, egy magát konzervatívnak minősítő törpepárt EU listájának vezetője és mindemellett még az MSZP reklámfilmjének is meg nem értett hősként ünnepelt szereplője.
A kamara szerepe napról-napra erősödhet azáltal, hogy ha nem engedünk elveinkből, de most már nemcsak tárgyilagos véleményeket mondunk a gazdaság állapotáról, hanem nem riadunk vissza értékítéletek megfogalmazásától sem. |