„Hegedűs Zsuzsa minden felnőtt embertől a társadalmi felelősség vállalását várja

Zsíros kenyér volt az ebéd hétfőn az egyházasharaszti iskolában. A diákok azért nem kaptak meleg ételt, mert az intézmény és fenntartói eladósodtak. Amúgy az iskola minden diákja hátrányos helyzetű család gyermeke, így ingyen jogosult a menzára. Az itteni tanulók közül sokan csak itt jutnak meleg ételhez” – így kezdődött az a 2009. november 3-án, a Népszabadságban megjelent cikk, amely a „Merre tovább, Magyarország?” ma minden korábbinál időszerűbb és égetőbb kérdésének továbbgondolására, mi több azonnali cselekvésre ösztönözte a több mint három évtizedet Franciaországban élt magyar szociológust, Hegedűs Zsuzsát. Alig néhány héttel a hivatkozott cikk megjelenése után, december közepén már bejelentette a Minden gyerek lakjon jól! kezdeményezés intézményi kereteinek megteremtését, s február elején az általa összeállított és személyesen átadott, fél éven keresztül heti háromezer forint értékű fehérje- és vitamindús élelmiszert tartalmazó csomagok mennyisége lassan eléri az ezret. Ez a szám pedig hétről hétre emelkedik.

– Van Magyarországnak mindenkiért felelős kormánya, vannak a rászorulókat segítő önkormányzatai, az ennek ellenére több sebből vérző gyermekétkeztetés támogatására alapítványok is szerveződtek, mi indokolta mégis a Minden gyerek lakjon jól! kezdeményezés meghirdetését és ilyen mértékű kiszélesítését?

– A Szociális és Munkaügyi Minisztérium 2008. évi adatai szerint Magyarország kétmillió-ötvennégyezer kiskorú gyermekéből hatszáznegyvenezer él olyan családban, ahol az egy főre jutó jövedelem a létminimum alatt van, négyszázhatvanezernek a családjában pedig ez az összeg a nyugdíjminimumot sem éri el. Ehhez jött 2009-ben a gazdasági világválság, a megszorítások, az elbocsátások, sőt sok ember nemcsak a munkahelyét veszítette el, hanem a fedelet is a feje fölül. Mindezek tetejébe 2010. január 1-jétől a kormány több olyan intézkedést hozott, amely a leszakadt társadalmi csoportok helyzetét nagymértékben súlyosbítja. A tartós munkanélkülieknek eddig alanyi jogon járó 26 ezer forintos készenléti járadékot például januártól egy családban csak egy személy kaphatja. A társadalmi leszakadás összes terhét viselő önkormányzatoktól is komoly összegeket vontak el, aminek a hatása a leszakadt kistérségekben a legsúlyosabb, mert ott lényegesen több a rászoruló. Ezeket a helyeket a nagytőke, a versenyképes ipar is elkerüli, tehát iparűzési adó sincs. Vagyis sokkal kisebb bevétel mellett sokkal nagyobb teher van rajtuk, miközben a rászoruló egyre több, a pénz pedig egyre kevesebb. Nem utolsósorban a válság közepén arra, hogy valahonnan valamilyen segítség érkezik, sem esély, sem remény nincs.

Az említett cikkben taglalt dél-baranyai eset is erről a komplex problémakörről adott aggasztó látleletet: az iskolát fenntartó négy község, Alsószentmárton, Egyházasharaszti, Old és Siklósnagyfalu mindegyike hátrányos helyzetű. A munkanélküliség a négy faluban 60-90 százalékos, az önkormányzatok pénzét felemésztik a szociális kiadások. Mivel az iskola nem tud megélni a gyerekek után járó állami fejkvótából, a négy falu kénytelen támogatni az intézményt. Tavaly január óta gyerekenként havi 1500 forintot fizetnek a települések. Azazhogy fizetnének, ha lenne rá forrásuk. De nincs. Csak többmilliós adósságuk van. Na ez volt az a pont, amikor felemeltem a telefonkagylót.

– Kiket hívott fel legelőször, s közülük kik álltak a program mellé?

– A Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetségében lévő barátaim, akikkel egy évvel korábban elindítottuk a szociális boltokat és a CBA Kereskedelmi Kft. elnöke azonnal mellém álltak. A Commitment Zrt. maga jelentkezett, felajánlva segítségét. Ez a három intézmény a Minden gyermek lakjon jól! közhasznú alapítvány alapítója és legfőbb támogatója. Az élelmiszer-elosztás teljes logisztikáját a CBA és a Magosz, a működéshez szükséges teljes infrastruktúrát pedig a Commitment Zrt. biztosítja. Nekik köszönhetően ebben az alapítványban a támogatásokból egyetlen fillért sem költünk egyébre, csak élelmiszerre. Még a zacskókat is a CBA biztosítja, s a hárommillió sárga csekkünket is a CBA nyomtatta. (Meg is található a CBA-üzletekben.) Sem tiszteletdíjat, sem költségtérítést nem fizetünk senkinek, és a pályáztatás lehetőségét is kizárjuk. A beérkező élelmiszer- és pénzadományt tehát kizárólag a támogatott gyerekek megfelelő élelmiszerrel való ellátására fordítjuk. Szeretném, ha minél több helyen alakulnának „Minden gyerek lakjon jól!”-csoportok, körök, akik el kezdenek azzal foglalkozni, hogy mit lehet tenni. Mindenkire szükség van, mégpedig most azonnal. Egy gyereknek ugyanis nemcsak karácsonykor van szüksége fehérjére és vitaminra. Az éhes gyereknek nem lehet azt mondani, hogy lesz majd egy választás, ami után jön egy új kormány, és idővel jobb lesz a helyzet. Az a gyerek ma éhes, ma nem tud figyelni az óvodában vagy az iskolában. Magyarország ma rosszabb helyzetben van, mint a húszas években. A mai leszakadók korábban beintegrálódtak az ipari társadalomba, beleértve ebbe a romák többségét is, akik a nagy építkezéseken, gyárakban dolgoztak, óriási áldozatot vállalva, munkásszállásokon lakva, hetente egyszer utazva csak haza a családjukhoz. Az ő gyerekeik már szakmát tanultak, s egyre többen jutottak el a középiskoláig. Az alacsonyabb képzettségűeknél valóban nagyobb volt a romák aránya és a romák között kisebb a diplomások száma, de hogy az elmúlt negyven évben elindultak a felzárkózás útján, azt senki nem vitatja. Mivel Kelet-Közép-Európában az ipari társadalomra jellemző termelési struktúrák krízise – ami a fejlett világban már tíz évvel korábban bekövetkezett – csak a kommunista rezsimek összeomlásával egy időben került felszínre, a krízis itt egy valóságos cunami formáját öltötte, ami a hagyományos ipari struktúrákat a szó szoros értelmében elsöpörte. A nagy építkezések, nagyipari vállalatok megszűnésével másfél millióan kerültek utcára, s közülük a legkevésbé képzettek végleg ott is rekedtek. Esélyük sem volt arra, hogy helyet kapjanak a romokból óriási társadalmi áldozat árán kibújni igyekvő új, tudás- és információalapú termelésre épülő világban. Az akkor kilökődöttek többsége végleg kiszorult a munka világából és ellenállhatatlanul csúszott a nyomorba, amely mára több millió ember közös sorsává vált. Társadalmilag tehát ez egészen más típusú és sokkal súlyosabb probléma, mint a ’20-as évek „tradicionális” nyomora, főleg ha hozzátesszük, hogy mára a kiskorúak legalább egynegyede tartozik ehhez a társadalmi csoporthoz. Ennek a problémának a megoldása tehát nem várhat, a megoldás pedig minden itt élő felnőtt közös kötelessége. Ezek a gyerekek ugyanis a mi gyerekeink. A leszakadt családban élők ugyanannyira, mint azok, akik a legjobb helyen születtek. Ezek a gyerekek Magyarország jövője. És a mi jövőnk sokkal inkább függ az előbbiektől, mint az utóbbiaktól, először is, mert utóbbiak kevesebben vannak, másodszor pedig könnyebben elmennek külföldre. Az itt élő gyerekekért tehát minden itt élő felnőtt felelős. Ezért hoztam létre a közhasznú alapítványt és indítottam el ezt az akciót.

– A kezdeményezés célja, hogy társadalmi összefogással biztosítsa a leginkább veszélyeztetett helyeken az éhes, illetve alultáplált gyermekek számára a megfelelő ennivalót az iskolai étkeztetés keretében. Egy ilyen civil kezdeményezés vajon szembesíti-e a mindenkori kormányokat a mélyszegénység kialakulásáért rájuk róható felelősségükkel? Mellesleg történt-e a kormányzat részéről megkeresés, kapcsolatfelvétel önökkel?

– Nem történt. Április 11-én ugyanakkor mindenkinek módja lesz vállalni azt a felelősséget, ami minket, felnőtteket terhel az itt élő gyerekek, s elsősorban azok sorsáért, akik ma nemhogy egyenlő esélyhez, de még megfelelő táplálékhoz sem jutnak mindennap. Ezzel az akcióval én elsősorban nem a múlttal, hanem a társadalmi felelősségvállalás jelenbeli halaszthatatlanságával akarok mindenkit szembesíteni. Azt a felelősséget ugyanis, hogy hogyan élnek a gyerekeink, senki nem veszi le rólunk. Ahogy azt sem, hogyan tudunk a leszakadt régiókban – ahol e gyerekek többsége él – a szüleiknek helyben megfelelő munkahelyeket teremteni. A gyerekéhség és alultápláltság ugyanis nem szociálpolitikai probléma. Ha a tartós munkanélküli anyukának, apukának, fiatal nagymamának, nagypapának helyben munkahelyet teremtünk, megszűnik a probléma. Mert minden családban a gyerek az utolsó, aki éhes. Ahol alultáplált gyerek van, ott éhes felnőtt van. A probléma megoldására mind a szokásos piaci, mind a hagyományos állami eszközök alkalmatlannak bizonyultak, most tehát nekünk kell a saját helyi problémáink megoldását a kezünkbe vennünk.

Nézzük például a gyermekétkeztetés kérdését. Az ország legtöbb településén külső cégre bízták a közétkeztetést. Ez azt jelenti, hogy az amúgy is túl alacsony állami fejkvóta egy része profit formájában a szállító céghez kerül. Így önkormányzati támogatás nélkül még meleg ebédre sem futja. Az érintett önkormányzatok azonban maguk is szegények, a leszakadt régiókban napi 180-300 forintból kell biztosítaniuk a tízórait, ebédet, uzsonnát. Ezt felismerve egyre több önkormányzat veszi saját kezébe a közétkeztetést. Így a korábbi profit a gyerekek tányérjába kerül, mi több, az önkormányzat nem kevés munkahelyet is teremt: elsősorban a konyhán, de ahol és amennyiben a helyi gazdáktól, péktől, cukrásztól vásárolja a terméket, úgy az egész településen. Több helyen az önellátás „előrelátással” párosul: a nyári befőzések, savanyúságkészítések, a zöldség-gyümölcs téli tárolása egyszerre biztosít ugyanannyiért jobb minőségű, magasabb tápértékű, egészségesebb ellátást a gyerekeknek és munkahelyet a szakképzetlen szülőknek. Ez a megoldás akár ideáltípusa lehetne annak a helyi, társadalmilag hasznos munkahely-teremtési alternatív modellnek, amely az alulról indukált fejlődési modell bázisát és a leszakadt régiók kitörési/felzárkózási pályáját jellemzi. Az eljárás ugyanis az ezekhez szükséges képzés-átképzés helyben biztosításával kiterjeszthető a bölcsődétől az otthon ellátott idősgondozásig, az épületek hőszigetelésétől – nem mellékesen ez a zöld modell egyik motorja – és az alternatív helyi energiaforrások kiaknázásától – másik motor – egészen a víztározókig. Ez mind társadalmilag hasznos munka, ami ráadásul rengeteget meg is spórol az állami költségvetésnek.

– A cél, amit kitűztek, óriási: a 33 leghátrányosabb kistérség iskoláiban étkezési támogatásra szoruló összesen 36 ezer gyerek számára fél éven keresztül havi 3000 forint értékű egészséges élelmiszert szeretnének biztosítani. Tapasztalataik mit mutatnak, van-e a magyar társadalomban, a magyar gazdasági életben akkora szolidaritás, amekkora e program sikeréhez szükséges? Mekkora a kezdeményezés támogatottsága?

– Ez nem szolidaritás, ez felelősségvállalás kérdése. Karácsonytól napjainkig magánszemélyek befizetéseiből közel ötmillió forint jelent meg a bankszámlánkon. Ebben nagyon sok az ezer, kétezer, ötezer, amit én különösen nagyra becsülök. Egyvalaki volt, aki adó-visszatérítés igénye nélkül befizetett egymillió forintot. Ezt azért tartom példaértékűnek, mert azoktól a családoktól, ahol az egy főre jutó jövedelem a létminimum sokszorosa, természetesnek találnám, hogy önszántukból, mindenfajta adókedvezmény elvárása nélkül a jövedelmük egy kis részét szánják arra, hogy a legszegényebb sorsú gyerekeken segítsenek. Azok, akiknek szerencséjük volt, jó helyen voltak jó időben, nem is beszélve azokról, akik meggazdagodásukat nem egészen tisztességesen érték el, vagy ugyanabból a változásból élnek jómódban, amelynek következtében több millió ember az esélyét is elvesztette annak, hogy legalább folytatni tudja azt a nehéz felzárkózást, ami az ’50-es, ’60-as években elindult, igenis tartoznak ezzel. És ezt nem az államnak kell kiróni. Ennek semmi köze az adóhoz. Ennek ahhoz a felelősséghez van köze, amit minden felnőttnek éreznie kellene.

A nagy kereskedelmi televíziókban minden este általam nem ismert, de állítólag híres emberek vacsoráznak, és azon versengenek, hogy melyik tud rafináltabb, drágább ételeket rakni az asztalra. Az ilyen műsorok készítőinek és szereplőinek meg sem fordul a fejében, hogy ezt azok a gyerekek, felnőttek és idősek is nézik, akiknek havi harmincezer forint alatti összegből kell fizetniük a villanyt, a vizet, a fűtést, már ha egyáltalán telik rá, és akiknek kopog a szemük az éhségtől? Miért nem jut eszükbe, hogy legalább a bevétel tíz vagy húsz százalékát ajánlják fel a javukra? Ugyanígy a nagy élelmiszergyártó és -forgalmazó cégek: ha reklámra fordított összegeiknek csak a tíz százalékát éhes gyerekekre költenék, ez számukra nagyobb reklámot is jelentene, de legfőképpen megfelelnének annak, amit úgy hívnak, hogy társadalmi felelősség.

A magyar és nem magyar, multi és nem multi, közepes és nagyvállalatoktól pénzt és nagy mennyiségű fehérje- és vitamindús élelmiszert várunk. A kis cégektől azt várjuk, hogy kövessék a csengeri gazdák és a méhészek példáját, akiknek a jóvoltából az almát egy hónapja két kilójával osztogatjuk a gyerekeknek, a napokban pedig 400 macimézet adhatunk nekik. Ilyen adományokból mindent várunk, egyetlenegy szempont van: legyen egészséges és fehérje- vagy vitamindús. A bankszámlakivonatok és bármilyen más formában beérkező támogatások alapján a támogatók nevét honlapunkon nyilvánosságra hozzuk. Várok két-három hetet, s utána nemcsak azt fogom elmondani, hogy kik adtak, hanem azt is, hogy kik nem adtak. Azt a társadalmi felelősséget ugyanis, amit Franciaországban húsz éve minden nagyvállalat vállal a művészek és gyerekek által indított Restos du Coeur (Szív Éttermei) kezdeményezés támogatásában, s aminek eredményeként a téli hónapokban minden rászoruló család megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerhez jut, a Magyarországon jelen lévő francia nagyvállalatnak itt is vállalnia kell.

Arra számítok, hogy egyre több, nyár elejéig akár tíz-húszezer gyereket is el tudunk érni. Ősztől természetesen folytatjuk, hiszen ez egy hosszú távú probléma, amit nem lehet egyik napról a másikra megoldani.

– Első alkalommal január 21-én a Kisterenyei Általános Iskolában 160 alsó tagozatos rászoruló kisdiáknak osztottak ki fejenként egy 40 dkg eidami sajtot, két tonhalkonzervet, három banánt, két narancsot és szaloncukrot tartalmazó csomagot. Második alkalommal Lucfalván 72, harmadik héten Kislétán 200, negyedik héten pedig Ramocsaházán két tagiskolában összesen 300 gyerek kapott élelmiszercsomagot. Mi alapján jutottak el éppen ezekre a településekre?

– A Commitment telefonos szolgálata végigkérdezett harminchármat, majd további tizennégyet a leghátrányosabb kistérségek közül, mi pedig összeállítottunk egy listát aszerint, hogy az adott iskolában mekkora a százszázalékosan támogatottak aránya. A dél-baranyai eset is mutatja, hogy a legrosszabb helyzetben a leszakadt kistérségeken a kistelepülések vannak. Az első szempont tehát az volt, hogy kistelepülésekre megyünk. A másik szempont: mivel kevés pénzzel indultunk, s itt nemcsak egyszeri csomagátadásról van szó, hanem ugyanazt a csomagot hetente adjuk a gyerekeknek fél éven keresztül, ezért egy nagyiskola igénybe vette volna a rendelkezésre álló összes keretünket, és senki másnak nem jutott volna.

A legrászorulóbb iskolák megtalálásában egyébként különösen számítok a pedagógusokra. Azt kérem, hogy jelezzék nekünk azokat az iskolákat, ahol a gyerekek legalább fele bent étkezik és azok legkevesebb hatvan százaléka százszázalékos támogatásra jogosult. Számítok továbbá arra is, hogy jobb helyzetben lévő iskolák és önkormányzatok – a testvérvárosok mintájára – testvérintézményként patronálni fognak leszakadt kistérségi intézményeket, s nemcsak az étkezésben, hanem például beviszik a gyerekeket a városi színházba. Nagyon szeretnék csereprogramokat szervezni. Ezek a leszakadt helyek sokszor nagyon szép helyen vannak. Nógrád gyönyörű! Miért ne lehetne oda nyaraltatást szervezni a nagyvárosban élő gyerekeknek?

– Eszerint bővülni fog a program más irányokba is, átfogóbbá válik.

– Nógrádban már jelentkezett valaki, hogy szociális nyaralófalut csinálna egy elhagyott faluból. Ha nem is tömegesen, de városokban is élnek olyan gyerekek, akik nem jutnak el nyaralni. Számukra Nógrádban egy tábor fantasztikus nyaralási lehetőség lenne, azonkívül megismernék, hogy mi van még Magyarországon. Mára olyan nagy lett a szakadék a fent és a lent között – és a lentbe már az alsó középosztály is beletartozik –, hogy ennek az áthidalása nagyon távoli horizont. A gyerekeket viszont – akikben tizenhárom-tizennégy éves korukig nincs előítélet – összeköthetjük úgy, hogy a falusiakat behozzuk a városba, menjenek színházba, múzeumba, ismerjék meg, milyen a városi élet. És fordítva: a városi gyerekek töltsenek el bizonyos időt falun, hiszen általában önmagában a falut sem ismerik. Sok mai városi gyerek nem tudja, hogy mi a tehén. Mi hároméves korunktól két-három hetet tanyán töltöttünk. Máig a legfantasztikusabb emlékeim, arról nem beszélve, hogy mi mindent megtanultam. Nem olyat, amit az iskolában tanítanak, hanem hogy mit jelent tarlón mezítláb járni, vagy milyen az, amikor egy dézsából mossák le az embert hideg vízzel. És megtanultam, hogy mitől nehéz az ottani élet, ami nekünk annyira tetszett. A teljes kettészakadást tehát lehet úgyis oldani, hogy örömet találjanak benne a gyerekek, élvezzék, mindamellett, hogy hasznos.

– Az ön kezdeményezései mutathatnak-e az egész napos iskola irányába, amiről mint támogatandó jó gyakorlatról olyan sokat hallani manapság?

– Lehet azon vitatkozni általában, hogy két- vagy hároméves kortól vigyük-e óvodába a gyerekeket, hogy jó-e a bölcsőde vagy nem, a jövő útja-e az egész napos iskola vagy sem, de amikor ilyen mértékű a társadalmi leszakadás, akkor azért kell ezekbe az intézményekbe bevinni a gyerekeket, mert ezzel azonnal biztosítva van számukra a megfelelő ellátási, higiéniai és információs környezet. Itt már nemcsak a pedagógia számít, hanem az, hogy a gyerekeink, akárhol születnek is, megkapják azt az esélyt, amit azok a gyerekek kapnak, akik konszolidált, jól működő és megfelelő körülményeket biztosítani tudó családokban élnek. Ezt ma nem lehet másképp megteremteni, csak azzal, ha enyhítünk az előírásokon. Lehessen létrehozni egészen kis bölcsődéket és óvodákat, ahol a szakképzett ember mellett a helyben lakó anyukáknak és nagymamáknak is munkahelyeket teremtünk, akik, ha a megfelelő kiképzés után dadaként vagy kisegítő személyzetként el kezdenek dolgozni, abban a pillanatban nem lesz otthon éhes gyerek.

A felzárkóztatás másik fontos tényezője az önkéntesség. A ráérő nyugdíjasok és a nagyon elszánt emberek mellett az elmúlt húsz-huszonöt évben a nonprofit szervezeti munkát vállalók két teljesen új csoportja jelent meg. Egyrészt azok a sikeres emberek, akik negyvenéves korukig még hajtanak, azután pedig ugyanazt a tudást társadalmilag hasznosan akarják felhasználni. Nyugat-Európában a nagy Business Schoolokban ma már többségben vannak azok a diákok, akik nem a multikhoz szegődnek el, hanem társadalmilag hasznos tevékenységek lehetőségét keresik. A másik teljesen új forrást maguk az egyetemisták jelentik, akik ugyancsak társadalmilag hasznos munkát akarnak végezni. Meggyőződésem, hogy Magyarországon is nagy sikere lenne annak, ha végzős egyetemistáknak felajánlanánk – és itt elsősorban a pedagógiával kapcsolatos szakmákról beszélek –, hogy vállaljanak fel egy- egy leszakadt kistérségi iskolát és csináljanak belőle négy év alatt mintaiskolát. Sorba állnának érte a hallgatók.

Mivel minden helyi probléma más, felülről ma már nem lehet meghatározni, hogyan lehet egy iskolát mintaiskolává tenni, nincs erre recept. Csak cél van: az adott helyen minden gyerek kapja meg a maximális esélyt a továbbtanulásra. Ha ez úgy megy, mint a Gandhi Gimnáziumban, akkor úgy. Ha úgy megy, mint Hódmezővásárhelyen, hogy keverjük és buszokkal visszük a gyerekeket, akkor úgy. De előírni csak azt lehet, hogy a legrosszabb helyzetben lévő gyereknek is el kell érnie azt a tudásszintet, ami alapján az iskola plusztámogatásra jogosult.

Mésztelepen, Tatabánya cigánytelepén egy iskolában négy évvel ezelőtt új csapat vette át a vezetést. Bevonták a programba a szülőket is, a cigánygyerekek a táncon, rajzoláson, éneklésen keresztül nemcsak sikeresek lettek, hanem kommunikálni is megtanultak, és a tanulásban is jó eredményeket értek el, mégsem ez volt a csoda a történetben, hanem egy roppant egyszerű dolog, amit kitaláltak. Kötöttek egy szerződést a tatabányai szakközépiskolával, hogy tőlük minden tanulót, aki kettessel végzi a nyolcadikat, felvesznek, vagyis biztosítják az ő gyerekeiknek a továbbtanulást. A tanintézményben szakközépiskolai és gimnáziumi érettségit lehet tenni, akinek pedig ez nem sikerül, megkapja a szakmunkás- bizonyítványt. Tavaly a gyerekeik közül már hárman a gimnáziumba jártak.

Ilyen és ehhez hasonló ötletek kellenek. Vonjuk be a roma zenészeket az óvodaprogramokba! Ezt is meg akarom hirdetni: roma zenészek vállalják fel, hogy – önkéntesen, nem pénzért – elmennek a leszakadt kistérségek óvodáiba, és megtanítják az ottani óvónőket és anyukákat arra, hogyan kell táncolni, énekelni a gyerekekkel. És a magyar gyerek ugyanolyan szívesen fogja csinálni. Csak ki fog derülni, hogy azt a másik jobban csinálja. S mire a roma gyerek iskolába megy, nemhogy nem lesz kisebbségi komplexusa, de még fel is néznek rá!

A nyomor nem válogat a roma és a nem roma gyerekek között. Az előítélet sem a romákkal, hanem a szegényekkel szemben a legerősebb hazánkban. Ha felszáll a villamosra egy hajléktalan, nagyobb távolságot tartanak tőle, mint egy normálisan öltözött színes bőrűtől. Ma a nyomor a legnagyobb kirekesztési tényező, az stigmatizál a legjobban. A leszakadt népességen belül a romák aránya kétségkívül nagyobb, mint az átlagnépességben, de ha a társadalmi nyomorproblémát kezelni tudjuk, akkor a romaprobléma is kezelhetővé válik.

Igen, sok munkával jár, de főleg kreativitásra, ötletekre, kezdeményezésekre, tettrekészségre van szükség. Ebben az új, tudásalapú világban, minden országnak, így Magyarországnak is ez a hihetetlenül nagy és kifogyhatatlan nyersanyaga: a kreativitás. Csak használni kell. Tehát nem rinyálni, csinálni!

Egyik Fejér megyei kisközség pályázott óvodára. Nem nyert, erre nekiálltak és megcsinálják maguk. Győrben nem volt pénz a középiskola tatarozására: erre a szülők és a pedagógusok nekiálltak, s rendbe hozták maguk.
Minden probléma kezelhetővé válik ebben az országban, ha nem jajveszékelve állunk hozzá, hogy miért van ez így, és miért nem csinál valamit a másik meg a harmadik, hanem azt nézzük, azt kérdezzük, arról kezdünk egymással beszélni, hogy mi mit tehetünk a saját közös kis és nagy problémáink megoldásáért. Nem a világot kell megváltani. Nem Magyarországot kell kitalálni. Azt kell kitalálni, hogy ott helyben miképpen tudnánk az adott problémát megoldani. És abban a pillanatban nemcsak az ország fog talpra állni, hanem mindenkinek csillogni fog a szeme és felemeli a fejét. Márpedig ha egyre többen felemelik a fejüket és felgyűrik az ingük ujját, akkor – figyeljük csak meg – csodák történnek.”

Az elnökségi ülésen a Regionális Minőségi Díj átadására is sor került, amelyet Leipán Tibor az ABONIT Bt és dr. Dúl Udóné a Gödöllő Coop Zrt nevében vett át.